Budapest, Kelén utca 2.
A harcban vagy munkában megedzett testet nem csak étellel és itallal lehet kényeztetni, hanem kellemes fürdőzéssel is.
Bővebben:
Régi források említést tesznek a mai Margitszigetet egykor alkotó harmadik sziget melegvíz forrásairól. Valószínűleg a rómaiak használták ezeket, ugyanis amikor 1873-74-ben elkotorták ezt a homokzátonyt, a gépek vaslemezekből készült merítő vedrei „üveg gyanánt pattogtak el” és a vaslánc is elszakadt. Régi falmaradványokba ütköztek és „ez épület alkalmasint valami régi római fürdő lehetett, amelynek létezéséről a szájhagyomány is megemlékezik. E feltevést még valószínűbbé teszi az, hogy ott egy három láb hosszúságú és két láb szélességű követ emeltek ki, melyen a következő felirat látható: DANUVIO SACRUM”.(Archeológiai Értesítő 1873. július). A következő év novemberében még Rómer Flórist, a híres régészt is kihívták, hogy tekintse meg a homokzátonyon lévő régi alapfalakat és rajzolja meg azok irányát. A tudós megállapította ezek római eredetét. Ezt sok más leleten kívül igazolta az a római emlékkő is, amelynek „LÉG II. ADI. DANUVIO DEFLVENTI” felirata a Dunánál állomásozó második légiót örökíti meg.
Hogyan jutottak a rómaiak a Fürdőszigetre? Aquincummal szemben a pesti oldalon épült a Transaquincum nevű hídfőállás, amely a mai Angyalföldön, a Rákos-patak torkolatánál emelkedett.
Ezt az erődöt állandó híd kötötte össze a mai Óbudával, amelynek cölöpmaradványait a régészet feltárta. Ez a cölöpsor érintette a Fürdő-szigetet. Tehát a rómaiaknak nem kellett csónakba szállniuk, gyalog jártak át a Fürdő-szigetre.
Mivel Aquincumban nincsenek meleg, csak langyos források, lehetséges az is, hogy a római feliratokon említett „thermae maiores” a szigeti fürdőre vonatkozik.
Valószínű, hogy a Hajógyári szigeten talált földalatti folyosóbejárat átvezetett a Fürdő-szigetre, mert itt is találtak hasonló nyílást. Nem tudjuk, hogy ezen az úton közlekedtek-e, vagy a Fürdő-sziget melegforrásainak vizét vezették át.
Elképzelhető, hogy a Johanniták kórháza, amelyben leprásokat kezeltek, ezen a kis szigeten volt, mivel ezeket az intézményeket a középkorban egyrészt elszigetelték, másrészt gyógyforrások közelébe telepítették. Erre utal az elmélet, amely szerint a szigetnek nem Insula Leporum, azaz Nyulak Szigete, hanem Insula Leprorum, azaz Leprások Szigete volt a neve.
Ennek a zátonynak déli irányban alacsony vízálláskor összeköttetése volt a főszigettel. Romok utaltak arra, hogy volt egy másfél ölnyi magas fal, amely fenntartotta az összeköttetést a két sziget között. A már említett melegforrások hozzájárultak ennek a szigetnek a dús vegetációjához. Több forrás ír erről a szigetről, amelyet Fürdő-szigetnek, németül Bad-lnselnek neveztek.
Kneidinger András 1766-1779 között rajzolt térképein szerepel egy bizonyos Ferdő Insula, amely a Margitsziget vonalában, Pesthez közelebb fekszik. Ezen a szigeten Schams Ferenc 1821-ben még római fürdőemlékeket említ, amelyeket „nem is annyira az idő vasfoga, hanem az emberek romboló keze tett tönkre, mivel az éj leple alatt a szigeten a fürdő mélyére vezető lépcsőket kiszaggatták és elvitték”. Meg kell jegyeznünk, hogy az árvizek is rongálták a Fürdő-sziget partvonalát, különösen az 1795-ös.
Kártételéről a pesti városi tanács is megemlékezett egy feljegyzésben, amelyet a belvárosi templom tornyának gombjába helyeztek el. Ebben szomorúan közlik, hogy az árvíz csaknem teljesen elmosta a város tulajdonát képező „kisebb szigetet”, amelyet gyógyforrásai miatt „Badinsel oder kleinere Stadtinsel" névvel illettek. Vályi András 1796-os adata szerint ezt a 300 lépés hosszú és 20 lépés széles szigetet Óbuda bérelte. Érdekes, hogy a magyar geológia egyik megalapítója, Szabó József szerint 1854-ben a sziget a vízállástól függően 160, illetve 284 öl hosszú volt.
Közepe táján, a Rákos-patak torkolatától kissé délre, 500 négyszögölnyi területen több mint félszáz kisebb-nagyobb hévforrást talált, részben egyes forrásokat, részben közös medencékben fakadó három-négy forrásból álló csoportokat, amelyeknek legmagasabb hőfoka elérte a 42 Celsius fokot. Megállapította, hogy minél alacsonyabb a Duna vízállása, annál magasabb a forrás hőfoka. Vizüket tisztának, színtelennek és ihatónak találta, a melegebbeké hydrothion-izű volt, a langyosabbaké savanykás.
Egyes források a lefolyásuknál vasokkert raktak le, mások tisztán haladtak a Dunába. A feltörő gáz szénsavval kevert nitrogént tartalmazott. Ekkor már a forrásokat nem használta senki, pedig az előző évben, 1853-ban egy régi márványlépcsőt ástak ki a helyszínen.
Mindez bizonyítja, hogy a Fürdő-sziget nemcsak nevében szolgált fürdésre, hanem a különböző korszakokban valódi gyógyfürdőhely is volt!